Andrássy Kurta János



Andrássy Kurta János a népies szobrászat kiemelkedő alkotója 1976-ban adományozta teljes életművét Sárospataknak. Az életműből álló gyűjteményi egység tartalmazza a plasztikai alkotásokat éppen úgy, mint az azokhoz készült vázlatokat, illetve az önálló festészeti, grafikai igénnyel készült lapokat.


Élete és munkássága

A Bihar megyei Kiskoh községben született 1911. november 23-án. Korán árvaságra jutván nevelték fel és mesterségekre tanították. Napi munkája mellett a művészpályára is készült és eredményes felvételi vizsgát tett a Képzőművészeti Főiskolán. Korán kiforrott nézeteinek megfelelően a századelő szobrászújítóinak felfogásához csatlakozott. Elsősorban Medgyessy Ferenc művészete ragadta meg. Nagy zenészeink példáját követve a parasztság alkotó művészetét tanulmányozta és a megismert értékeket a művészeti gyakorlatába átmentette. Művészetének legjellegzetesebb alkotásai a kőszobrai: ezekben nyilvánul meg legjobban a valóságot sűrítő mintázó ereje, a falusi néppel való szolidaritása.

Később a bronztechnikával is behatóbban foglalkozott, ekkor inkább a speciális szobrászati problémák, a mozgás és a téralakítás kérdései érdekelték.

Számos elméleti írása úttörő jellegű. Az elsők között volt, akik a képzőművészeti műveltségnek új arculatot kívántak adni, egy olyan közérthető felfogás kialakításával, amely egyesíti a nemzeti hagyományt és népi gyakorlatot.

Ilyen jellegű törekvéseivel került először kapcsolatba Sárospatakkal. A város kulturális jelentőségét átérezve, a műtermében őrzött műveit a városnak ajándékozta. 1981-ben Sárospatak díszpolgárává választották.



Andrássy Kurta János szobrászata

A Sárospataki Képtár lépcsőfordulójában áll egy szobor. Összegömbölyödve alvó, fiatal állatot, egy bikaborjút ábrázol, alkotója Andrássy Kurta János. Az állat háta állandóan fényes. Szinte mindenki, aki arra jár, megsimogatja az egy tömbből faragott, vörös gránit szobrot. Vajon mi készteti az embereket arra, hogy végighúzzák kezüket egy jéghideg szobor hátán? Mi teszi élővé a merev sziklát? Ha erre a kérdésre elfogadható választ találunk, bizonyosan közelebb kerülhetünk a mester művészetének titkához.

A szobrászművész 1911. november 23-án született a Bihar megyei Kiskóh községben. Korán árvaságra jutott, s nevelőszülők gondozták. Pályafutását inasként kezdte Budapesten. A kor nehéz sorsú iparoslegényeihez hasonlóan végigjárta az élet kemény iskoláját. Címfestő inasként azonban egyre erősödött benne az érzés, amely elhatározássá érett: művész, mégpedig szobrászművész lesz.

Kezdetben Bory Jenő akadémikus szobrász tanítványa volt. Első mesterének hatása azonban szinte semmilyen módon nem lelhető fel későbbi művészetében. A Képzőművészeti Főiskolán beiratkozva megtanult minden mesterségbeli fogást, amely egy jó szobrásznak, művészete kibontakoztatásához, szükséges. E tanulási folyamat fontos része, hogy a főiskola után Medgyessy Ferenc műhelyében dolgozik. Itt részt vesz néhány olyan, Medgyessy életművében fontos szerepet játszó köztéri alkotás létrehozásában, amely méltán teszi híressé a mestere nevét. Sokan éppen e mester-tanítvány kapcsolat hatására – Andrássy Kurta Jánost Medgyessy követőjeként tartják számon. Ez azonban nem egészen állja meg a helyét. Igaz ugyan, hogy felfogásában, formavilágában sokat tanult a 20. századi magyar szobrászat kiemelkedő alakjától, gesztusaiban, szobrainak plasztikai hatásában azonban jelentősen eltér tőle.

A fiatal szobrász a harmincas évek elejétől rendszeresen részt vesz a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok gyűjteményes tárlatain, első sikerét a Magyar Piétával aratja. E szobor alkotási folyamatáról így számol be önéletrajzi írásában: „…egymás után raktam fel az új szobrokat. Káin és Ábel dombormű az „én és én” problémának volt plasztikus megjelenítése. Majd pedig megszületett a Magyar Piéta domborművem, ami az eddigi magyar stíluskísérleteim összefoglalója és a beteljesedés útjának első lépcsője volt. A dombormű mérete nem nagy, mindössze 60x50 cm. A kompozíció hat alakból áll. Így elmondva nincs benne semmi különös. És mégis különösnek hat azáltal, hogy nem igazodott a tradicionális formákhoz és alakokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, vagyis nem a tradíciókból, hanem egy nép, a magyar parasztság szellemi és fizikai formáiból és látásmódjából született.”

A harmincas évek közepétől, végétől az eszmei motiváció is egyre határozottabban nyomon követhető Andrássy Kurta János szobrászatában. A 19. század elejétől a magyar kultúrtörténetben folyamatosan – hol irányadó eszmei áramlatként, hol búvópatakként – jelen van a magyar nemzeti eszme. Nincs ez másképpen a művészetben, így a szobrászatban sem. A 19. és 20. század fordulóján egyre erőteljesebben jelentkezik az igény, hogy az akadémikus kifejezésmód formavilágát és gondolatait hátrahagyva új irányt adjanak a művészeti formanyelvnek. E folyamatban elévülhetetlen érdemeket szerzett a már korábban említett Medgyessy Ferenc. Nem gyökértelen és nem előzmények nélküli tehát Andrássy Kurta János művészi kibontakozása és egyre erőteljesebb jelenléte a magyar szellemi életben. A sorra születő szobrok mellett egyre élénkebb kutató és rendszerező munkát is folytat. Az elméleti munka alapját a 20. század első felének legjelentősebb szellemi irányzata, a népiesség, a népi irodalom adta. Egészen ifjú korától kitűnő kapcsolatokat ápolt Szabó Dezsővel és a köré csoportosuló írói társasággal. Saját bevallása szerint kettős vezetéknevét is neki köszönheti: ezt egy beszélgetés alkalmával az író javasolta.

Rendszeresen részt vesz a Marczibányi téri Lövöldében tartott előadásokon. Gondolatot cserél a hallgatók állandó társaságával. Szabó Dezső törzsasztalához tartozik, ahol gyakorta találkozik Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. Szintén kapcsolatokat ápol Féja Gézával. Megismerkedik Tamási Áronnal, Erdei Ferenccel, Illyés Gyulával, Veres Péterrel. E szellemi kötődésről önéletrajzi írásában emlékezik meg. „Nekem nincsen családom, rokonságom, akikhez tartoznék. Számomra egyetlen örökség van: a Nemzet. Ebben kell élnem, ennek kell élnem. Ha az elpusztul, vele kell pusztulnom nekem is. Ma már nem közömbös számomra, hogy mi történik a magyarsággal. A nemzet sorsa az én sorsom is...”

Alkotói munkássága és szellemi fejlődése eredményeként születik meg legjelentősebb elméleti munkája, A magyar nép szobrászata című könyve (1944), amely máig érvényes gondolatokat tartalmaz a népi alkotóművészet alapvető formáiról. A könyv megírásával kapcsolatos indíttatásáról a következőképpen vall: „Falun születtem, de azt a falut nem ismerem, mert még kicsiny gyermekként elsodort az élet más tájak és más sorsok felé. Azóta csak vendégként jártam egy-egy faluban és csak gyermek szemmel láttam az ottani életet. De most, férfiként és művészként nézem a falut. Ha festő lennék, akkor talán nem leselkednék a falak mögé; beértem volna a tárgyi szemlélődéssel… de szobrásznak az ember a fő tárgya; tehát én az embereket, azok sorsát, életét lestem meg, és így többet láttam a kelleténél. A látottakat és hallottakat nem tudtam tőlem távol eső epizódnak tekinteni… ez a nép, ez a sors egy az enyémmel, amitől el nem zárkózhatok…” E könyv tekinthető Andrássy Kurta János művészi hitvallásának, és addigi művészi tevékenysége elméleti összegzésének.

Mi jellemző azokra a szobrokra, amelyek e gondolatkör jegyében születtek? Már említettük, hogy megformálásában és plaszticitásában eltérő jegyeket vállalt magára a művész, a korábbi haladó hagyományokhoz képest is. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, ahogy a szobrászok által kedvelt módszert elhagyta. Addig ugyanis a szobor kompozícióját és alakjait a szobrász gipszben „rakta fel”, majd ennek alapján kőfaragó mesterek pontozó géppel faragták ki a végleges formát. Így dolgozott Medgyessy Ferenc is. Mindezek mellett Andrássy Kurta elődei a lágyan omló, könnyebben megmunkálható mészkövet kedvelték. Andrássy Kurta azonban sokkal inkább önmagához közelebbinek, gondolatait jobban visszatükrözőnek érezte a keményebb köveket, így elsősorban a gránitot. Csak tanulmányként készített rajzokat, illetve gipszmakettet. Szinte azonnal kőbe véste gondolatait, többnyire gép segítsége nélkül, kézzel, vésővel. Ennek eredményeként sokkal tömörebb, rusztikusabb felületet tudott létrehozni, amely összhangban állt mondanivalójával is. Olyan témákat ragadott meg, amelyek általános érvényűen fejezték ki a magyar paraszti kultúra, a magyar gondolatvilág legjellemzőbb momentumait. Balladai tömörségű szobrai szinte egy-egy tőmondatként hatnak. A Gond, a Fiatalasszony, az Alföldi szfinx, a Tékozló fiú, a Gyermek, az Anya, mind-mind sűrítve fejezik ki mindazokat az érzéseket, viselkedésmintákat, azt a világszemléletet, amely időtlenségében jellemző a magyar paraszti kultúrára. Mindezt erősíti, hogy a megformált emberalakok külső jegyeikben is hordozzák az alapvető paraszti megjelenés sajátosságait. Egy látogató jegyezte meg a Sárospataki Képtárban, megállva az Ébredés című alkotás előtt: „Milyen szép kun menyecske!”

Mindezeken túl Andrássy Kurtát foglalkoztatták olyan általános a korra jellemző társadalmi kérdések is, amelyek a népi írók gondolatkörében is megjelentek. A Koldus, a Talicskát toló nő, vagy a Háború című szobrai tartoznak e csoportba. Az utóbbi nagy sikert aratott a háborúellenes népi gondolkodók körében, illetve ellenállást is váltott ki a kor politikai korifeusaiból. A köztéri alkotássá formált Háború c. szobrát 1944-ben le is döntötték.

Mint a népiek közül oly sok író és művész munkásságát, az ő művészetét is félremagyarázta, félreértette a kommunista rendszer. A művész szilenciumra ítéltetett, és csak a hatvanas évektől nyílott módja újabb kiállításokon szerepelni. Néhány ötvenes évekbeli mű után rendszeresen csak ekkortól bízzák meg ismét köztéri alkotások megformálásával. 1961-ben és 1966-ban a Műcsarnokban szerepel önálló kiállítással. Ekkorra tehető művészetében az a formanyelvi váltás, amely expresszív bronzszobrok létrehozását eredményezte. Mintha a művész kitörni kívánt volna a súlyos formákkal dolgozó zárt formanyelvből. E kitörés oka talán az érzelmek markánsabb kifejezésének vágya lehetett. Az elkészült bronzszobrok sokkal inkább kötődnek egy-egy emberi érzelem kifejeződéséhez, mint a korábbi, időtlenséget árasztó kőszobrok. A Vágy, a Zene, a Fiatalság kitűnő példái e korszak egyre kiforrottabb megjelenésének.

A hatvanas évek második felétől a művész munkásságában mindkét kifejezésmód egyszerre van jelen. Úgy tűnik, a gondolatok és érzelmek kifejezéséhez megtalálta a megfelelő formanyelvi eszközöket, és azokat mesteri módon alkalmazza.

1975-ben életművének gyűjteményes válogatását Sárospataknak adományozza. Ezzel párhuzamosan köztéri szobrait, domborműveit is felavatják a városban (Anya gyermekével, Lovagló fiú, Móricz-dombormű). A Képtárnak adományozott gyűjtemény teljes egészében átfogja addigi munkásságát, s a szobrokon túl tartalmazza azokat a – sok esetben önálló grafikai igénnyel készített – vázlatokat, színes rajzokat is, amelyek előtanulmányként is szolgáltak plasztikák létrehozásához. Az adomány elismeréseként Sárospatak 1981-ben díszpolgárává választja. Az egységesen kezelt gyűjtemény jelentős része állandó kiállításon látható a Sárospataki Képtár épületében. Művészete iránt az érdeklődés 1990 után jelentősen megnő, egyre több önálló és gyűjteményes kiállításra hívják meg. Életművét 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével ismerik el.

(...) Művészete a 20. századi magyar művészettörténet élvonalába tartozik. Nem csupán azért, mert művei gondolatiságukban és megformáltságukban kitűnő alkotások. Hanem azért is, mert a befogadók közel érzik magukhoz szobrait. Ezek olyan emberi tulajdonságokat, alapgondolatokat tárnak elénk, amelyek igazságukkal, időtlenségükkel a legfontosabb emberi értékeket jelenítik meg. Nem véletlen tehát az ösztönös mozdulat, amelyet az összekuporodva alvó kis állat iránt érzett gyengédség vált ki belőlünk. Nem véletlen a kis Bikaborjúnak jutó simogatások sora.

(Részlet Bordás István: Andrássy Kurta János szobrászata című írásából, Zempléni Múzsa 2003/2.)